Asszooony!!!


Mese öreganyáink után – Asszony !!!

Mese nőkről és férfiakról Az őrségi végek fenyőerdeiben másképpen hallatszanak a mesék, kis erdei dombok mögött piros ruhácskák villannak, bár már nem ijeszt a farkas, sőt néhány éve már a siketfajd sem. Erdő tövén, az őriszentpéteri Pajtaszínházban otthonosan szólalt meg a felvidéki Csavar Színház Asszony !!! című mesekettőse (mese 2,1-e): két történet nagyon és nagyon-nagyon buta asszonynépekről és egy nyúlfarknyi ráadás a játék végéről. Ahogy a kicsi, szövetekkel és kellékekkel alig kiszínezett játéktérre érkezik egy kerekarcú, kissé megilletődött tekintetű, tisztességben megőszült bácsika, kezében éppen szóló hegedűvel (Bodonyi András), egy sudár menyecske fáradt-vidám tekintettel (Kiss Szilvia), és egy jósvádájú mosolygós emberarc (Gál Tamás), egy pillanat alatt megtelik velük a tér: azonnal hellyé válik, olyan hellyé, ahol ma kedves emberek fognak nekünk mesélni. Ahogy Gál Tamás parasztembere, legénye elsőre megszólal, ahogy fáradtan huncut mosolyával ránk néz, azonnal világossá válik, hogy ő ma bármit mond, az minékünk bizony ismerős lesz.

Csivitelő madárral beszélget, hogy ő már bizony még egyszer nem mondja el azt a mesét, majd hozzánk fordul, hogy mi azt úgyis unnánk fenemódon. Hogy-hogy hogyan kezdődik?! Minden mese ugyanúgy kezdődik. Egyszer volt, hol nem volt – kezdi valóban, majd amit elmesél, az vélhetően egyszer sem volt, vagy legfeljebb egyszer, mégis ugyan, hol ne lehetett volna?!

Cigány és magyar dalokkal, zenével felcifrázott játékuk már sokkal azelőtt közös játékká válik, hogy kisgyerekeket vonnának be a történetmesélésbe. S eztán valóban ismerős mindenki. Az első mesében öreg, alig élő cigányember és mérhetetlenül ostoba asszonya, tolvaj roma, aki lefosztja a színpadot, furfangos vásáros, aztán a második mesében ezek magyar fonákjai is visszájából. (Egy híja volt csupán a teljes illeszkedésnek figura és játékos között, amikor Kiss Szilvia csúzos és minyavalyás öregasszonya óhatatlanul is úgy kap el egy majdnem leeső ruhaneműt lecsúsztában, ahogy élvonalbeli párbajtőrözők se.)

Az első mese egy öreg cigányember esete nejével, aki az életük során félretett pénzeket odaadja egy éppen náluk munkálkodó tolvajnak, aki tél-apónak mondja magát, mert hát a pénz, ugye arra kell, „ha majd bekopog a tél”, aki ebben az esetben éppen alig hallhatóan kopogtatott. Azt is megtudhatjuk, hogyan jött létre a híres-neves cigánykontra egy veszekedésből, amelynek során a cigányember szerint mindent „csináltam”, „félreraktam”, mire az asszony erősen elnagyolt krumplipucolása közben minden „-tam” után közbeszúrja, hogy „-tunk”. „-Tam”, „-tunk”, „-tam, -tunk”, tam-tunk, tamtunk.

A második mesét már nagyon nem akarja elmondani Gál Tamás, hiába a fülemile unszolása, hiába mondjuk egyöntetűen, hogy nem unjuk, no de az nagyon hosszú, veti ellen, próbálva lebeszélni minket Kiss Szilvia is, de végül megsúgják Bodonyi Andrásnak, és csak elmesélik. Tényleg hosszú – de ezen a délelőttön még ez sem elég hosszú. A második mese egy elég okos magyar parasztemberről szól, és annak tűzről pattant – némelykor tán arravaló – feleségéről, aki eladja az évi búzatermést, „ahogy az járja”, felerészt hitelre, felerészt kivárásra, hogy majd a következő évi vásáron kell fizetni, és onnan ismeri meg a vevőt, hogy azon lesz az asszony új díszes birkabőr kabátja, a cigányasszonyon pedig a vásáros szakadt bakkecske bekecse.

A két egybehangzó Philemon és Baucis-történetbe – mint spanolt szalmabálakunyhó oldalába a tapasz – sorra kerülnek bele a kisebb-nagyobb gyerekek, hol búzászsákok emelgetésében segíteni a pilincka parasztasszonyt, hol csúfolódó üzenet hordozójaként, akire majd ráront a parasztgazda láthatatlan Bodri kutyája. A Csavar Színház előadása nem varázslat, nem is igen lehet varázsolni néhány lámpával, lepellel és mikrofonokkal egy őrségi pajtában: nem elhitetni szándékszik a mesét, hanem eljátssza nekünk (nékünk), méghozzá velünk (vélünk) együtt. A történetek persze nem mentesek a teljesen egyértelmű férfisoviniszta alaphangtól, de ez egyrészt már csak így van hagyományosan, másrészt a felvidékiek előadásában ezek szépséges pártörténetek, amelyek után nemigen lehet nem elmerengeni azon, hogy „a szeretsz vajon mi?” Ahogy a házaspárok a végére, úgy a két mese is párba áll. Miként pesti öreganyám is megmondta, amikor középiskolában április 4-ére a felszabadulás személyes emlékeiről interjút készítettünk vele az iskolarádióba: orosz, német egykutya.

Ez az anyag akkor nem ment le végül, főként, mert azonnal lekapcsoltam a magnót, és projekttársaimmal megbeszéltünk, hogy erről nem fogunk senkinek sem beszélni. Pedig ha valaki közben figyelte öreganyám szemét, láthatta, hogy az „egykutya” kifejezés, nagyjából 25 évvel a legkutyább kutyálkodások után valójában azt jelentette , hogy „egyember”. Több száz éves közös kutyálkodások és emberkedések után a felvidékiek egy-egy meséje cigányemberpárról és magyar emberpárról, valójában két mese magyar emberekről: magyar cigányemberekről, magyar parasztemberekről.

Minden csinnadratta és görögtűz nélkül, néhány lámpával és szövettel, és azzal a furcsa önazonossággal, ami mindig megmarad a játszóknak figurából figurába, romából parasztba, vénből fiatalba, butából még butábba lépegetve, úgy, hogy a figuráknak mégsem igen van híja, alapvetőbbet mutat meg cigány témában, mint annyi sok nagy költségvetésű, örökös pályázatnyertes, színes-díszes, nagyokat puffogó, világbamutogatott roma-tematika. A harmadik mesébe aztán már végképp nehezen megy bele Gál Tamás fülemilével beszédes mesemondója, majd némi unszolásra, ismét előüvölteti velünk felerészét,

„Asszony!!! Asszony!!!”, és belekezd a mesébe az egyszeri parasztemberről, aki világba indulna, de végül nem teszi meg, mert asszonykája nem sütött néki hamuba sült pogácsát. A mese és a helyzet atkári öreganyámat juttatja eszembe, aki általában egy cipésztörténettel zárta az elalvás előtti, fejből mondott meseestéit, ahol a bőr ázását kellett kivárnunk másnapig. Ami azért mégiscsak emeletekkel volt kellemesebb elalvás előtt, mint pesti öreganyám meséje az egyszeri kislányról, akinek egy téli, havas reggelre csak a csizmácskáját találták meg kicsinyke, lerágott lábcsonkjával, amikor télen kiment a pottyantósra.

Az önmagában sem megnyugtató mese igazi ízét az adta 6-7 évesen, hogy ahol laktunk öreganyámmal, Pest ide, oda Buda, ott sem a lakásban volt a vécé, hanem a közös kert túlvégén.